A kutya kinti állat?

Tartozom még nektek egy vallomással!!! Ugye mondtam már, hogy az én GazdiPapimnak nagyon határozott elképzelése van arról, hogy a kutya egy kinti állat, és semmi keresnivalója a lakásban. Megértem, ő vidéken nőtt fel, ahol ez tényleg többnyire így van.  A kutya a kert és az udvar tartozéka és punktum. Igazából eredetileg GazdiMamim is ezen a véleményen van – vagy volt? Mert hát történt egyszer, hogy nagyon hideg volt ide(oda)kint. És az eső is nagyon esett. És hát GazdiMamim ugye otthon volt, a konyhában dolgozott. Én meg ugye kint fáztam, feküdtem összegömbölyödve az asztal tetején a rongyomon. És egyszercsak kinyílt a hátsó ajtó, kiszólt rajta GazdiMamim, és én repültem hozzá. Azt hittem, a szokásos simi lesz, álmodni sem mertem arról, ami történt. De ő leterített egy nagy sárga törölközőt a konyhában a kőre, beinvitált, jól megtörölgette a bundámat és a tappancsaimat (na jó, bevallom, ezt a részét nem szerettem annyira a dolognak, és még most sem szeretem), és ott bent simogatott! És azt mondta, maradhatok ott, ha lefekszem szépen a törölközőre és nem mászkálok össze-vissza. Hát, én nagyon igyekeztem!   (Lásd fotó…) Milyen jó, hogy ekkorra már ilyen szuperül elsajátítottam a Fekszik vezényszót! 🙂 És az is rögtön ment, hogy “Helyedre”!

Persze, néha azért felálltam és körbenéztem, mert nagyon kíváncsi voltam mindenre, főleg, ha abban a nagy szekrényben kotorászott, amiből mindenféle finom szagok jönnek kifele, meg amiben a juti-krinolinjaimat is tartja, de összességében próbáltam betartani a szabályt, és a helyemen maradtam. Persze, ez sokkal könnyebben ment, ha GazdiMamim odaült a mellettem lévő székre és néha megsimogatott… A Gyerekeknek elmesélte Mamim, de GazdiPapinak először még nem akarta, mert tudta, hogy annyira nem fog neki örülni. (Persze mégsem maradt titokban, mert Balu, a kisebbik simabőrű tesóm nem tud még nagyon titkot tartani, és elárulta neki, de Papim nem haragudott (nagyon).

Azóta többször előfordul, hogy beengednek a konyhába, néha akkor is, amikor pedig GazdiPapim is otthon van. Mondjuk, olyankor ő szokott előbb-utóbb kirakni, főleg, amikor enni szeretne, és én a hóna alatt szaglászok fel a tányérjára – nna, azt nem szereti. Sőt, azt még GazdiMamim sem! De hát mit csináljak? Kutya vagyok! Éreznék ők ennyire erősen a szagokat, mint én! Mindegy, azért igyekszem jól viselkedni, mert nagyon szeretek bent lenni, velük… Jó, jó, tudom, hullik a szőröm. Kikefélik sokszor, de akkor is. Majd kiderül, mi lesz hosszútávon. Ha már nem lesz olyan hideg, meg ha majd elkészül a kert és sokat lesznek a Gazdik is kint, akkor majd biztosan kevesebbszer fogok bemenni.. . De addig, remélem, már megszokja mindenki, és megdől az állítás: “A kutya kinti állat…”